Az igazságszolgáltatás állatorvosi lova

Írta: Dr. Turcsányi Zsolt – 2019. április 17. Kategória: Hírek

Megjegyzések az új alkotmánybírósági határozattal kapcsolatban

2019. április 10-én az Alkotmánybíróság határozatot tett közzé két szülő indítványával¹ kapcsolatban. A szülők a Kúria Kfv. VI.38.026/2017/8. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt nyújtottak be. A teljes, ám még nem hivatalos ítélet itt² olvasható.

Az ügy összefoglalása

„Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozóknak közös gyermekük született. A kötelező védőoltás beadatását a szülők megtagadták. A megyei járási hivatal határozattal kötelezte az indítványozókat a gyermekorvos rendelőjében történő megjelenésre, ezzel párhuzamosan az első fokú gyámhivatal is eljárást indított. Elrendelték a gyermek nevelőszülőnél történő elhelyezését, majd végső soron a Kúria is elutasította az indítványozók felülvizsgálati kérelmét. Az indítványozók ezt követően fordultak az Alkotmánybírósághoz. Érvelésük szerint az oltatlanság nem az életet közvetlenül veszélyeztető állapot, és nem veszélyezteti a gyermek testi fejlődését. Az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy az Alaptörvénnyel összhangban áll-e egy gyermek ideiglenes hatályú elhelyezését kimondó bírói döntés olyan esetekben, amikor a szülő a gyermeke kötelező védőoltásainak beadatását elmulasztja. A testület az indítványt nem találta megalapozottnak.”

Az Alkotmánybírósági ítélet indoklásának rövid összefoglalása a következő: „Nem kérdőjelezhető meg, hogy a védőoltások az emberi szervezet fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességének fokozását és a fertőző megbetegedések elterjedésének megelőzését szolgálják. A gyermekek védelemhez és gondoskodáshoz való jogának jogosultja a gyermek, míg kötelezettje elsődlegesen a család, másodlagosan pedig az állam. A gyermek szülei, családja, az állam és a társadalom valamennyi tagja köteles a gyermek jogait tiszteletben tartani, és biztosítani számára a megfelelő fejlődéséhez szükséges feltételeket. Ha a gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges ellátás a szülő beleegyezésével nem biztosítható, és ez a helyzet a gyermek fejlődését veszélyezteti, a gyámhatóság a veszélyeztetettség mértékétől függően intézkedik. Az ideiglenes hatályú elhelyezés célja a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése, illetve megszüntetése. Miután jelen ügyben az eljáró közigazgatási hatóságok és bíróságok egybehangzóan megállapították a gyermek veszélyeztetettségét, az indítványozók neveléshez való jogának korlátozása szükséges volt. A határozathoz dr. Hörcherné dr. Marosi Ildikó alkotmánybíró párhuzamos indoklást csatolt.”³

Az rövid indoklás első mondata szerint nem kérdőjelezhető meg, hogy az oltások az emberi szervezet fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességének fokozását és a fertőző betegségek elterjedésének megelőzését szolgálják. Azonban arról nem szól, hogy milyen mértékben és milyen áron. A teljes indoklásban ez a megállapítás a [41] és a [42] pontokban olvasható:...

„A határozat rögzítette, hogy „[t]ekintettel a természettudományos előfeltevésekre, az […] előírt, életkorhoz kötött védőoltások alkalmas és szükséges eszköznek minősülnek egyfelől a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének biztosításához, másfelől az egész társadalom fertőző betegségekkel, járványokkal szembeni védelméhez.”⁴

Az axiómává váláson át a kizárólagosságig, avagy a koncepciózusságtól a diktatúráig

Az axióma olyan kiindulási feltételt jelent (például a filozófia ágaiban, vagy a matematikában), amit adottnak veszünk az érvelések során. Az axióma különféle okok miatt nem megkérdőjelezhető: megállapított alaptény, alapigazság. A matematikusok és filozófusok szerint az axióma olyan állításokat jelent, melyből egy elmélet valamennyi eredménye levezethető, és ez esetben teljesen lényegtelen, hogy az axiómákat támogatja-e a tapasztalat, az intuíció vagy bármilyen más gondolkozáson alapuló megerősítés.⁵ Az alkotmánybíróság érvelése szintén egy „alapigazság", egy axióma megállapításával kezdi indoklását. Erre épül az egész indoklás. Erről az alapigazságról pedig, már a hivatkozás legelején kiderül, hogy valójában egy feltételezés⁶. Aki a feltételezést és az igazságot azonosnak veszi, alapvető módszertani hibát követ el. Ez nem olyan hiba amit el lehet nézni, hogy például rosszul használt egy nyelvi szerkezetet. A matematikában az axiómák egészen nyilvánvaló állítások, mint például az egész nagyobb, mint a része, vagy ugyanazon dolog felerészei egyenlőek egymással. Ezekről valóban nehéz lenne vitatkozni, és megérthető, ha valaki kijelenti, hogy ezek igazsága nem kérdőjelezhető meg. Bár Bolyai János éppen úgy lett az emberiség történelmének egyik legnagyobb matematikusa, hogy az egyik posztulátum igazságát megkérdőjelezte!⁷ És – mint mondta visszaemlékezésében – „a semmiből egy új világot teremtettem" ...a nemeuklideszi geometria megalkotásával. Az Alkotmánybíróság állítása nagyon messze van az egyszerűen belátható dolgoktól. Mivel nem találjuk egyéb igazolását az állításnak, mint a 2007-es AB határozatra való hivatkozást, axiómaként kell, hogy értelmezzük az alapvetést. Amikor pedig ezt feltevésnek nevezi a legalapvetőbb hibát követi el, mely az egész levezetést hiteltelenné teszi.

Egy olyan alapvetést kellett volna választani – amint bármilyen más bizonyításhoz – jelen esetben ahhoz, hogy veszélyeztetheti-e a szülő a gyermeke és a köz egészségét az oltások beadatásának elmulasztásával, amely vitán felül áll, aminek igazságát nem kell bizonyítani, mert magától értetődő. Amennyiben ilyen alapvetés nem található, akkor az igazságnak valamely megközelítését lehet – jobb híján – alapnak tekinteni. Ekkor viszont nem szabad elfelejteni, hogy a tévedés valószínűsége magas, azaz nem lehet belőle megfellebbezhetetlen következtetést levonni, hanem maximum egy iránymutatást. Mi mégis megfellebbezhetetlen döntést kaptunk.

Hogy milyen „jog" alapján nem kérdőjelezhető meg egy már az indoklásban is feltételezésnek titulált gyakorlat? Ennek megértéséhez a korszak működését kell egy kissé megvizsgálnunk. A jelen AB döntés a 39/2007. (VI. 20.) AB határozatot vette indoklása egyik alapjának.

A korszakot, melyben ez a határozat született, a 2010-ben felálló parlament eképpen ítélte meg:

„A magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme 1956-ban egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott, és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott. A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy ezt az alkotmányos keretek között megvívott forradalmat elismeri és tiszteletben tartja.”⁸

Természetesen nem mondható el minden abból a korszakból származó döntésről, hogy nem felel meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerében foglaltaknak. Lehet használni egyes „eredményeit”. Az új rendszer megalapításakor az igazsághoz való ragaszkodás valahogy kimaradt... Ebből is, abból is.

Az AB 2019-ben újra abból indul ki tehát, hogy az oltások haszna nem kérdőjelezhető meg. Persze nem ártott volna, ha az Alkotmánybíróság nem csak mendemondákra hivatkozik... Hol vannak a tanulmányok, melyek igazolják a megállapításait? Nem hivatkozik semmiféle társadalmi jelentésre, hatástanulmányra, vizsgálatra. Ha pedig az AB maga foglal állást egy egészségügyi, társadalmi kérdésben, akkor olyan szakmai kérdésben foglal állást, amelyben nem kompetens. Az AB számtalan esetben kinyilvánította: tudományos kérdésekben nem foglalhat állást, utalva az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésére⁹. Itt mégis megteszi, mikor egy saját maga által is feltételezések tekintett kijelentést döntéshozatala alapjául választ, és a feltételezést tényként kezeli. Vajon milyen felhatalmazás és szakmai szabályok szerint teszi mindezt? Általában hivatkozik a tudományra, azonban ez éppolyan gyengén megfogható fogalom, mint maga az indoklás és alátámasztás egy olyan kérdésben, melyre épül az egész ítélet. Az Alkotmánybíróságot is kötik bizonyos szabályok, az egyik az, hogy a döntéseit megfelelően kell indokolja. Ha nem hivatkozik valamely tudományos szervezetre, akkor maga foglal állást tudományos kérdésben. Tehát ez a két lehetősége volna. Először kikérni egy olyan grémium állásfoglalását, mely jogosult a jelenlegi tudomány álláspontját képviselni és erre hivatkozik. A probléma itt az, hogy a tudomány belső rendszeréből következően nem jelenthet ki valamit ex katedra, ha azt meggyőző tudományos vizsgálatok nem támasztják alá. Márpedig általában véve az oltásokról, szűkebben a kötelező oltásokról tudományos igényességgel nyilatkozni lehetetlen, mert minden betegség jellemzői, veszélyei, megelőzési módjai mások. De még egyes oltásokról sem igazán lehet, hiszen nem történtek összehasonlító vizsgálatok, melyek kimutatnák, hogy a most használatos oltások az egyetlen és leginkább megfelelő módja az egyes fertőző betegségekkel szembeni védelemnek, mert (és ez tudományosan igazolt) vannak egyéb módszerek is, mint például a kanyaró betegség enyhítésére alkalmas A-vitamin alkalmazás. A jognak valóban a társadalommal és a tudománnyal egyetértésben kellene meghatározni az ajánlott oltásokat, és óvni a laikus közönséget a kontrollálatlanságot kihasználó gyógyszergyári érdekektől.

Továbbra is az indoklás első mondatánál maradva: semmiképpen sem tekinthető önmagában érvényesnek ez a mondat, hiszen minden egészségügyi beavatkozás jár valamiféle kockázattal. Ezért ezt az alapvetést – mely, ismételjük, feltételezésen alapszik – mindenképpen ki kellene, hogy egészítse valamilyen ésszerű korlát, hiszen ennek alapján bármi ellen bármennyi oltást kötelezővé tehetne az állam, amely nyilvánvalóan szélsőség és káros. Másrészt hol vannak azok a tanulmányok, melyek a testi, az erkölcsi és a szellemi fejlődést vizsgálnák? Ha volnának, hivatkozta volna őket az AB. A hivatalos tudományos ajánlások még csak nem is leplezetten kijelentik, hogy az oltások a megbetegedéstől óvnak, hiszen napnál világosabban kimutatta számos európai és amerikai fejlett civilizált állam, hogy a fertőző betegségek okozta halálozás már az oltások bevezetésének idejére a töredékére esett vissza, köszönhetően a hatékony higiéniás, táplálkozási, és egyéb megelőzési intézkedéseknek. Továbbá, azok a rettegett fertőző betegségek az elmúlt századokban, mint például a kolera, a hastífusz, a skarlát, a pestis és a lepra, melyekre sohasem volt oltás, ezen intézkedések eredményeképpen ugyanúgy visszaszorultak.

Amennyiben valóban csak az oltások kötelezőségével volna megoldható a fertőző betegségekkel szembeni védelem, akkor ezt nyilván megtenné több mint fél Európa, ahol nincs semmiféle kötelező oltás. Ott a fejlett jog ellenére ugyanezek az érvek nem elegendőek arra, hogy kötelezővé tegyenek egy potenciálisan halálos egészségügyi beavatkozást. Ez a gyakorlat egyébként egyezik a WHO-nak a 2007-es AB határozatban még hivatkozott ajánlásával.¹⁰

Házi Feladat kedves laikus, alkotmányjogász és nemzetközi jogban járatos olvasóinknak:

Az Alaptörvényünkben hol van az a pont, ahol annyira különbözik a nem kötelező rendszerrel oltó országok alkotmányaitól, hogy kizárólag csak a kötelezőség vezethető le belőle?
A megfejtéseket email címünkre várjuk: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Az alkotmánybíróság tehát egy feltételezést igazságnak beállítva, arra kötelező érvényű súlyos jogkorlátozást enged meg, mely alkalmas arra, hogy a társadalom alapegységét szétrombolja. Mindezt előzetes hatástanulmányra vonatkozó indoklás nélkül, ex katedra. Amire pedig van hatástanulmány, az megállapítja, hogy az ilyen fokú állami kényszerintézkedés igenis durván megsérti a gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődését.¹¹ A régi magyar Alkotmányosság, a Szent Korona Tan mindig is a mellérendelésre épült és nem a kizárólagosságra, ekképpen biztosította a Magyarország fennállását az olyan történelmi viharokban, kataklizmákban, melyekben egy más típusú alkotmány és nemzeti lelkület már réges-régen felmondta volna a szolgálatot. A mai tendenciákat látva, amikor a hazugság és a mellébeszélés válik a normává, és minden gondolkozó embert és kérdést kiiktatni akar, nagyon veszélyes a nemzetre, de nem fogjuk hagyni.

Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata „oly szokás, melyet megtörni tisztesb, mint megtartani”

Az Alkotmánybíróság Sólyom László által megteremtett következetes gyakorlata nagyon alkalmas arra, hogy egységes ügyintézés folyjon a jogszolgáltatás¹² tekintetében. Ez persze átláthatóságot, tervezhetőséget, egységességet jelent. Azonban utalva a jelen kormányzat által is elvetendőnek ítélt gyakorlatra, ha e rossz irányt folytatjuk, akkor nem a nemzet, a szabadság és az igazság érvényesülése felé megyünk, hanem ellenkezőleg. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény szerint az AB elnöknek feladata, hogy „összehangolja az Alkotmánybíróság tevékenységét, közreműködik az egységes joggyakorlat biztosításában”¹³, azonban arról nincs szó, hogy ez felülírja a tényszerűséget, különösen nem, hogy védje az igazságtalan gyakorlatot. Mellesleg azóta a régi kommunista Alkotmány hatálytalanná vált és van egy egészen jó és egészen más Alaptörvényünk, mely nehezen egyeztethető össze az elődjével, tehát egészen más gyakorlatot igényel! Sajnos az egyetemek jogi karán is úgy oktatják, hogy „hát igen, van ez a keresztény és nemzeti érzelmű alaptörvény, de nem kell vele foglalkozni, a liberalizmust nem fenyegeti”.

A jelen határozatban a [27] pontban az indítványozóknak az Alaptörvény XV. cikk (2) és (5)¹⁴ pontja sérelmének vizsgálatát tárgyalta az AB. Megállapítja, hogy nem felel meg az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) és e) pontja szerinti követelménynek¹⁵, azaz az indítványozó nem jelölte meg az Alkotmányos jogsértés lényegét és mikéntjét.

Az indítványozók indoklása: „a Kúria által megfogalmazott és ránk alkalmazott iránymutatással már-már büntetőjogi kategóriába illően, felhívja a Közigazgatási Hatóságokat arra, hogy a „védőoltás nem védő, hanem ártalmasságában hívő" szülőket üldöztessék! „Továbbá kifejti, hogy a Kúria az oltásban nem hívő szülőket azzal fenyegeti, hogy a gyermeküket el fogja a hatóság tőlük venni."

Ezek szerint az indítványozó megnevezte és dokumentáltan alátámasztotta, hogy mely állami szervezet mely tevékenysége mely ponton sérti az Alaptörvényt, mivel kifejti, hogy azon kisebbségi csoporthoz való vélt tartozás miatt érte hátrányos megkülönböztetés, miszerint „nem hisznek az oltásokban”. Kérdés, hogy az AB miért nem tartotta az Abtv 52.§ (1b) bekezdés b) és e) pontja alapján megfelelőnek e meghatározást, mert nem írja le. Bennünk van a kisördög, mert vajon hasonlóképpen utasította volna el az Alkotmánybíróság a beadványt, ha az indítványozók nem az oltásban hitetlenkedők közé, hanem valamely más kisebbséghez tartozónak vallanák magukat? Hmm...

Az AB így folytatja: „[27] Az indítványozók a XV. cikk (2) és (5) bekezdése sérelmét a Kúriai döntés aránytalansága tekintetében állítják, ezzel összefüggésben azonban alkotmányjogilag értékelhető érveléssel nem fejtették ki, hogy a támadott döntések miként sértették a hátrányos megkülönböztetés tilalmát.”

Az indítványozók indoklása szerint: „Az Alkotmánybíróság 2007-ben arról nem foglalt állást, hogy ezen alkotmányos jogot sértő kötelezés szülőktől való kikényszerítése érdekében mely intézkedések azok, amelyek az Alaptörvényben megfogalmazott szükségesség és arányosság feltételeinek megfelelnek”...Véleményünk szerint a védőoltások kötelezőségének a kikényszerítése érdekében a szülőket – bennünket – a gyermeküknek adandó neveléstől való teljes mértékben való megfosztása súlyos fokban túllépi az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésben megfogalmazott feltétlenül szükséges mértéket. A jog ilyen mértékű megvonása az elérni kívánt céllal nem áll arányban, és egyáltalán nem teljesül azon elv, hogy a szülő – a mi – neveléshez való alapvető jogát(unkat) a jog lényegének a tiszteletben tartásával korlátozták.”

Kérdés, hogy várható-e el egy laikustól ennél korrektebb megfogalmazása annak, hogy az Alaptörvény a régi alkotmányhoz képest szigorúbb feltételeket szab az alapjogok korlátozására, és erre vonatkozóan az AB 2007-es érvelése meghaladott. Ebből következően az Alaptörvény I. cikk 3. bekezdése szerint szükséges lenne a bíróságoknak indokolniuk, hogy az alkalmazott kényszerintézkedés miért arányos és a legszükségesebb eszköz a gyermek „védelme” érdekében. Tehát pestiesen szólva ezt a kérdést is lepattintotta magáról az Alkotmánybíróság, holott az indítvány veleje nagyon is jól érthető, valós problémát vet fel, és teljes joggal Alaptörvény sértést feltételez.

Az indítványozók indoklása szerint: „A fentiek alapján jól látható, hogy a szülők „más véleményére” – Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdés – tekintettel megvonja a szülőktől az Alaptörvény XVI. cikk (2) bekezdésben megfogalmazott azon alapvető jogot, miszerint a szülőknek jogukban van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést. A fentiek alapján a Kúria ítélet lehető legsúlyosabb fokban megsértette az Alaptörvény XVI. cikk (2) bekezdésben megfogalmazott alapjogunkat, hiszen ezen kényszerintézkedés jogszerűségének a kimondásával teljes mértékben megfosztott minket a gyermekünknek adandó nevelés lehetőségétől, amely jogunkat a külön véleményünkre tekintettel von meg, amivel szintén a lehető legsúlyosabb fokban megsértette az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésben foglalt jogainkat.”

„Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint alkotmányjogilag értékelhető indokolás hiányában az indítvány nem felel meg az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) és e) pontja szerinti követelménynek, és ekként nem alkalmas érdemi elbírálásra {lásd: 3272/2018. (VII. 20.) AB végzés, Indokolás [34]}¹⁶.”

Nagy kár, hogy az Alkotmánybíróság nem fejtette ki, hogy mit ért alkotmányjogilag értékelhető indoklásnak, hiszen ez a következetes gyakorlat egy olyan gyakorlat, amit bármikor bárkire alkalmazni lehet, ha nem akarják vizsgálni a kérdést, hiszen nem jogra hanem gyakorlatra hivatkozott.
A gyakorlat eredetét keresve a hivatkozott szakasz sem fejti ki, hogy miért nem felel meg az indítvány a törvényi rendelkezésnek, azonban megad egy előző ítéletet, ahol szintén alkalmazták ezt a gyakorlatot¹⁷. A hivatkozott [26] szakasz szintén nem fejti ki, hogy mit lehet alkotmányjogilag értékelhető indoklásnak tekinteni és mit nem. Tehát maradunk az alkotmánybíróság következetes gyakorlatánál. Sokszor jobb dolog persze nem kérdezni, és a szájakat szorosan összezárni, mert a szó bajjal járhat.

A jelen határozat [30] pontjában: „Az indítványozók a XXIV. cikk (1)¹⁸ bekezdésének sérelmét, valamint a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogot garantáló XXVIII. cikk (1) bekezdésének sérelmét egyrészt arra hivatkozással állították, hogy a bíróság nem járt el kellő körültekintéssel a tényállás megállapítása során. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a tényállás megállapítása azonban a bíróságok hatáskörébe tartozó feladat, melyet az Alkotmánybíróság nem vonhat magához, csak az értelmezési tartomány alkotmányos kereteit jelölheti ki, ellenkező esetben egyfajta „szuperbíróságként”, a meglévők melletti újabb hagyományos jogorvoslati fórumként járna el {ennek az elvnek a korai rögzítéséhez lásd: 3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [14]}. Az Alkotmánybíróság feladata nem a tény-, illetőleg jogkérdések felülvizsgálata, hanem az, hogy az Alaptörvényben foglalt garanciákból fakadó minimumot számon kérje a bíróságoktól.”

 „[31] Az indítványozók a XXVIII. cikk (1) bekezdésének sérelmét, valamint a XXIV. cikk (1) bekezdésének sérelmét az eljáró bíróságok „szelektív” bizonyíték-értékelésével összefüggésben is állították. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat, hogy „[a]z alkotmányjogi panasz jellegének megfelelően a testület hatáskörébe a bírói döntéseknek kizárólag az alkotmányossági szempontú vizsgálata tartozik. Ebből következően az alkotmányjogi panasz nem tekinthető a bírósági szervezeten belül jogorvoslattal (már) nem támadható bírósági határozatok által okozott valamennyi jogsérelem orvoslása eszközének, azaz ez a jogorvoslat nem jelenti a rendes bíróságok jogalkalmazási gyakorlatának általános felülvizsgálatát, aminek következtében az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna.” {3198/2013. (X. 22.) AB végzés, Indokolás [22]}. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint nem vizsgálja, hogy a bírói döntés indokolásában megjelölt bizonyítékok és megjelenő érvek megalapozottak-e, a jogalkalmazó helytállóan értékelte-e ezeket a bizonyítékokat és érveket, illetve a konkrét ügyben a bírói mérlegelés eredményeként megállapított tényállás, valamint az abból levont következtetés megalapozott-e {3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás [4], 3137/2017. (VI. 8.) AB végzés, Indokolás [10]}. Az indítvány a tisztességes bírósági eljáráshoz való joggal összefüggésben olyan bizonyíték-értékelési kérdést kifogásol, amely törvényességi és nem alkotmányossági kérdés. Ennek vizsgálata azonban az Abtv. 29. §-a alapján nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe.”

Ez valójában tehát azt jelenti, hogy ha be is bizonyosodik, hogy a Kúria ítélethozatala során törvényt sért, az Alkotmánybíróság azt nem vizsgálhatja, és nem tehet semmit az igazságosság győzelme érdekében. Gondoljuk csak végig: Az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdés szerint az Alkotmánybíróság az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve, nem képes biztosítani, illetve kivizsgálni vagy helyreigazítást eszközölni, amikor az Alaptörvényt a Kúria sérti meg.

Azt hiszem ezt hívják klasszikus paradoxonnak.

– folytatjuk –